Az alábbi idézetet név nélkül közlöm, nehogy személyiségi jogokat sértsek... meg reklámot sem szeretnék az illetőnek.
Részleteket hozok csak, a poszt túl hosszú ahhoz, hogy teljes terjedelmében közöljem, pedig -sajnálatos módon- minden egyes mondatába bele tudnék kötni.
A hölgynek 22 ezer követője van, köztük sok-sok olyan szülő, akiknek ADHD-s vagy autista gyermeke van. Ezért is érzem kifejezetten károsnak az oldal működését: mert könnyen félrevezetheti a családokat.

De nézzük ezeket a "csodás" mondatokat:

„Menjünk bele kőkeményen abba, hogy mi történik azzal, aki „mentális betegséggel” érkezik hozzám. Az első felismerés mindig ugyanaz: nem beteg. Amit eddig betegségnek hitt, az nem más, mint tanult minták, átvett érzelmek, generációs lenyomatok és hamis azonosulások összessége. Ugyanaz a mechanizmus, mint bármely más trauma esetében — csak ezt a világ megtanulta diagnózisnak hívni. (...)
A folyamat letörli a hamis identitásokat, a túlélő stratégiákat, az azonosulásokat, a szorongások mögötti érzelmi rakományt, és visszaadja az embert önmagának.
Ezért történik az, hogy:
a „szorongó” rájön, hogy soha nem volt szorongó — csak hordozta a szülei érzelmeit
a „depressziós” meglátja, hogy nem ő omlott össze — hanem ő tartotta a rendszert, ami körülötte omlott össze
az „ADHD-s” felismeri, hogy nem a figyelme szétesett — az idegrendszere ragadt túlélő üzemmódban
a „borderline” rájön, hogy nem ő volt kiszámíthatatlan — hanem a közege és

az F-es kóddal diagnosztizáltak szembesülnek azzal, hogy a tüneteik mögött nem betegség, hanem feldolgozatlan érzelemréteg áll.

Nem azért lesz jobban valaki, mert „megjavítom”. Azért, mert meglátja az igazságot: soha nem volt beteg. Csak túl sokat cipelt, ami nem az övé volt.”

Ez az egész narratíva nettó diagnózistagadás.
Pedig nagyon is léteznek valós állapotok és működésmódok: autizmus, ADHD, szorongásos zavarok, depresszió stb.

Azt állítani, hogy ezek „valójában csak tanult minták, generációs lenyomatok és átvett érzelmek”, nem felszabadít, hanem bűnbakképzéssé válik: ha ezek valójában nem léteznek önálló állapotként, akkor logikusan valaki(k) hibája, hogy így működik az adott személy. A szülőé, a családi rendszeré, az „anya félelmeié”. Mintha az autizmus vagy az ADHD nem neurobiológiai sajátosság, hanem nevelési / családi kudarc lenne.

Ez a szemlélet egyszerre
– relativizálja a diagnózisokat („nem is igazi állapot, csak tévedés”),
– hibáztatja a családot („ ők rontották el”),
– és invalidálja az érintett önazonosságát („valójában nem is az vagy, akinek gondolod magad”).

Közben pedig elviszi a fókuszt a specifikus, bizonyíték-alapú, célzott támogatásról - diagnózisról, fejlesztésről, pedagógiai adaptációkról - és helyette egy homályos, spirituális keretet kínál, amely - előre borítékolható sikertelensége miatt- csak növeli a bűntudatot és a bizonytalanságot.

Lehet traumával dolgozni, transzgenerációs terheket felismerni, támogató folyamatokat keresni a specifikus támogatás megléte mellett, kiegészítésként, szakember vezetésével.

De nem úgy, hogy közben
– a családot tesszük bűnbakká,
– megkérdőjelezzük a diagnózisok valódiságát,
– letagadjuk a neurofejlődési eltérések létezését,
– és azt sugalljuk, hogy ettől majd „elmúlik” az autizmus vagy az ADHD, és az érintett hirtelen neurotipikusan fog működni.

Nem ez a valóság, és nem is ez a cél.
A cél az, hogy a nagyon is valós nehézségekre igazi szakmai segítség, érthető keretek és biztonságos támogatás legyen a válaszunk.