Sokan közülünk gyerekként még nem tanulhattunk asszertív kommunikációt. Gyakran inkább – érzéseinket eltemetve – alkalmazkodtunk, hogy elkerüljük a konfliktusokat. Nem feltétlenül kaptunk mintát, példát vagy eszközöket az önérvényesítéshez.

A mostani nemzedék viszont gyakorlottabb ebben: sok gyerek otthon azt tapasztalhatja meg egészen pici korától, hogy figyelnek az érzéseire, választ kap a jelzéseire, így ösztönösen bátrabban próbálja képviselni önmagát és a határait.

Az iskolában azonban ez a kiállás gyakran félreértésre talál.

Sztereotípiaként élhet bennünk, hogy a mai gyerekek „szemtelenek” vagy „pimaszak”, pedig valójában csak arról van szó, hogy sokkal jobban tudnak érdekérvényesíteni, mint mi annak idején. Ilyenkor legtöbbször a mi reakciónkkal van probléma – nem velük. Ha erre asszertívan tudnánk reagálni, a kapcsolatunk az egész osztályközösséggel magasabb szinten épülhetne.

Még ma is előfordul, hogy egy diák büntetést vagy beírást kap azért, mert kiáll magáért – vagy akár a társaiért – egy általa igazságtalannak vélt helyzetben. Pedig amit ilyenkor látunk, az nem tiszteletlenség, hanem az érzések felvállalása: „én így érzem magam ettől, nekem ez nem jó.”

Ha a diák újra meg újra azt tapasztalja, hogy érzelmei felvállalásáért elutasítás, megszégyenítés, elbagatellizálás vagy büntetés jár (pl. „Ne szemtelenkedj!”, „Majd én jobban tudom!”), akkor megtanulja elfojtani az érzéseit. De az elfojtott érzések nem tűnnek el – belül gyűlnek, és később feszültség, indulatos kitörés, engedetlenség, ellenállás vagy éppen teljes visszahúzódás formájában törhetnek elő.

Mégis, a gyakorlatban sokszor előfordul, hogy a diák asszertív próbálkozásait is félreértik vagy elutasítják. Pedig épp ez a kulcs: ha udvariasan kér, kérdez vagy jelez, azt nem szabad pimaszságnak venni. Ha ezt nem ismerjük el, pont az egyik legértékesebb készséget fojtjuk el benne.

Ha viszont a diák biztonságban kimondhatja, mit gondol és mit érez, azzal gyakorolja az egyik legfontosabb felnőttkori készséget: az asszertív önérvényesítést. Ez azt jelenti: kimondhatom a saját szükségleteimet, megvédhetem a határaimat – miközben figyelek arra is, hogy mások érzéseit és véleményét tiszteletben tartsam.

Pedagógusként sokat tehetünk ezért:

Ne bélyegezzük pimasznak a véleménynyilvánítást, hanem ismerjük el a bátorságát („Értem, hogy fontos neked az igazság, beszéljük meg.”).

Segítsünk szavakat adni az érzésekhez („Látom, most nagyon dühös vagy, nem esett ez jól neked.”).

Fogadjuk el, ha egy diák jelzi a határait („Értem, hogy ez számodra nem elfogadható, értem a jelzésedet.”).

A tekintélyelv ma is jellemző az iskolákban, pedig a jövő útja a kölcsönös tiszteletre és partnerségre épülő tanár–diák kapcsolat. Ennek első lépése, hogy a pedagógus tiszteletet, odafigyelést és elfogadást modellál a kommunikációjában, nemcsak elvárja azt a diákjaitól. Amilyen mintát mutatunk, abból tanul az egész osztály: ha a tanár asszertíven kommunikál, a diákok is könnyebben megtanulják a tiszteletteljes önérvényesítést és kommunikációt egymással.

Ez különösen fontos a neurodivergens fiataloknál, akiknek az érzelmek kifejezése és a határok jelzése sokszor eleve nagyobb kihívást jelent. Ha rájuk asszertíven reagálunk – még akkor is, ha ez nekik nem mindig sikerül gördülékenyen –, az nemcsak őket segíti biztonságban és önazonosan működni, hanem példát ad a többi diáknak is.

De valójában minden diáknak szüksége van erre. Mindenkinek jót tesz, ha biztonságban gyakorolhatja az önérvényesítést, hiszen ez az egyik alapja a kritikus gondolkodásnak, az egészséges önbizalomnak és a felelős kiállásnak önmagáért és másokért.