Az elmúlt napokban több helyen felbukkant egy angol nyelvű infografika, amely az autista emberek életkilátásait hasonlítja össze „korai támogatással” és „megfelelő támogatás nélkül”.

A téma fontos. A támogatás hiánya valóban súlyos következményekkel járhat.

A gond a bemutatás módjával van.

A kétoszlopos, piros-zöld táblázat azt a benyomást kelti, mintha az autista életút egyszerűen kétfelé válna: aki időben támogatást kapott, annak „zöld” jövő jut, aki nem, annak „piros”.

Csakhogy a képen egymás mellé tett adatok különböző forrásokból, eltérő mintákból és eltérő kutatási kérdésekből származnak. Nem látszik, melyik szám pontosan mire vonatkozik, és az sem, hogy ezek valóban összehasonlíthatók-e.

Már az is alapvető kérdés, mit nevezünk itt támogatásnak. Korai fejlesztést? Ha igen, hány éves kortól? Aki tízévesen kerül ellátásba, melyik kategóriába tartozik? Diagnózist? Iskolai akadálymentesítést? Tantárgyi felzárkóztatást? Autizmus-specifikus gyógypedagógiai ellátást? Mentális egészségügyi segítséget? Önismereti fejlesztést? Családi megtartó közeget? Munkahelyi beilleszkedést támogató programokat? Mentorálást? Ezek nem ugyanazok, nem ugyanakkor jelennek meg az életútban, és nem ugyanarra hatnak.

Különösen érzékeny az élettartamra vonatkozó állítás. A „16–20 évvel rövidebb élet” önmagában nagyon erős, félelmet keltő mondat. Csakhogy az ilyen átlagok sokféle, nagyon eltérő élethelyzetet sűrítenek egyetlen számba: korai baleseteket, súlyos társuló egészségügyi állapotokat, epilepsziát, komplex támogatási szükségleteket, mentális egészségügyi kríziseket. Egy ilyen szám nem személyes jóslat, hanem sok, egymástól nagyon különböző életút összevont statisztikai eredménye.

Ugyanez igaz az öngyilkossági kockázatra is. Valós és súlyos problémáról van szó. De itt sem lehet egyetlen leegyszerűsített magyarázatra redukálni a képet. A magas kockázat mögött összetett, egymással is kölcsönhatásban álló tényezők állhatnak.

Erről a nagymintás suiciditás-vizsgálatról korábban részletesebben is írtam, mert fontos eredmény, de nagyon nem mindegy, hogyan értelmezzük: Newell és munkatársai (2023) meta-analízisének értelmezése az autista emberek suiciditási kockázatáról

A valódi probléma az, hogy az infografika egy sokváltozós valóságot egyetlen egyszerű oksági történetté egyszerűsít.

Egy szülő ezt nem módszertani kritikaként olvassa, hanem könnyen sorsjóslatként. Azt érezheti: ha nem sikerült időben mindent jól csinálni, a gyermeke jövője elveszett.

Ez nem segít.

Az autizmus nem kétoszlopos sorsmodell.

A valódi kérdések inkább ezek: érthető-e a környezet? Van-e kapcsolati biztonság? Csökken-e a szenzoros és társas terhelés? Kap-e a gyermek valódi akadálymentesítést? Elérhető-e mentális egészségügyi segítség? Meghallják-e, amikor túl sok neki? Hozzáfér-e ahhoz, ami körülötte történik?

Erről kell beszélnünk.