Ma a szakmai előadásom végén egy kolléga feltett egy kérdést: vajon a neuroaffirmatív szemlélet – amikor azt mondjuk egy fiatalnak, hogy az ő működése rendben van – nem ad a kezébe „kibúvót” a feladatok és elvárások teljesítése alól?

Szerintem itt egy komoly félreértés van.

A neuroaffirmatív szemlélet nem arról szól, hogy akkor nem kell próbálkozni. Arról szól, hogy értsük meg a működést, és ehhez igazítsuk a támogatást, ehhez keressünk működő eszközöket és megküzdési stratégiákat.

Mert ha egy fiatal csak azt hallja egész életében, hogy
„szedd össze magad”, „próbálj jobban figyelni”, „ne legyél ilyen”,
akkor valójában nem kap választ arra, mi történik benne, és mit lehet ezzel kezdeni.

Az önismeret nem kibúvó. Az önismeret magyarázat.
És amikor van magyarázat, akkor van kiindulópont is a megküzdéshez.

Ha egy fiatal azt mondja: „ez azért nehéz nekem, mert autista vagyok”, annak én örülök. Ez azt jelzi, hogy felismerte és ki tudja mondani a nehézségét. Innen lehet tovább lépni: közösen ránézünk, hol akad el pontosan, és mi kell ahhoz, hogy a tanulás vagy a mindennapi feladatok kezelhetőbbé váljanak. Ha a fiatal érti, miért nehéz neki valami, és talál hozzá működő eszközt, sokkal könnyebben megszületik benne a belső motiváció is a kipróbálásra – mert már nem magát kell megjavítania, hanem egy nehéz helyzethez keres használható megoldást.