Egy szülői csoportban nemrég egy autista tanuló osztályozóvizsga-beosztásáról szóló bejegyzés jött velem szembe. A képet természetesen nem hozom ide, mert nem az enyém, és egy konkrét gyermekről szól. A helyzet azonban sok szakember és család számára ismerős lehet.

A beosztás alapján a tanulónak három nap alatt összesen tizenhét vizsgát kell teljesítenie: írásbelit, szóbelit és gyakorlati feladatokat, sokszor egymás után, szinte óránként új helyzetbe kerülve. Első ránézésre ez talán csak sűrűnek tűnik. Idegrendszeri és pedagógiai szempontból azonban érdemes feltenni egy másik kérdést is: ilyen terhelés mellett valóban a tanuló tudását mérjük-e, vagy inkább azt, hogy mennyire bírja a vizsgaszituáció egymásra torlódó terhelését?

Autista tanulóknál a folyamatos váltás önmagában is megterhelő lehet. Más tantárgy, más tanár, más kommunikációs helyzet, más feladattípus követi egymást rövid idő alatt. Az írásbeli után jön a szóbeli, majd egy gyakorlati vizsga, aztán újabb tantárgy. Ez a sok gyors váltás könnyen vezethet kognitív kifáradáshoz, leblokkoláshoz vagy erős szorongáshoz. Ilyenkor nem ritka, hogy a diák nem tud hozzáférni ahhoz a tudáshoz, amely egy nyugodtabb, jobban strukturált helyzetben rendelkezésére állna.

Érdemes kitekinteni arra is, hogy több országban a neurodivergens tanulók vizsgaszervezésénél tudatosan figyelnek a terhelhetőségre. Gyakori megoldás például, hogy egy napra csak korlátozott számú vizsga kerül, valódi pihenőidőt hagynak a számonkérések között, és külön napokra bontják az eltérő típusú vizsgákat.

A hazai jogi környezet bizonyos kedvezményeket lehetővé tesz, például többletidőt vagy a számonkérés formájának módosítását. Ugyanakkor ezek önmagukban nem mindig jelentenek valódi megoldást. A többletidő például csak indokolt esetben hasznos, mert sok neurodivergens tanulónál a hosszabb vizsgaidő csak megnyújtja a szorongás időtartamát.

A szakirodalom azt is jelzi, hogy autizmusban a feladatok nyelvi összetettsége, a vizuális túlterheltség vagy a zavaró elemek száma önmagában is befolyásolhatja a feladatmegértést. Vagyis a klasszikus kedvezmények fontosak lehetnek, de sokszor nem elegendők az ASD- vagy ADHD-specifikus akadályok kezelésére.

Sok esetben nem több időre lenne szükség, hanem ésszerűbb beosztásra, kevesebb egy napra jutó vizsgára, több regenerációs lehetőségre, kiszámíthatóbb struktúrára, érthető instrukciókra és előre begyakorolt feladattípusokra - mindezt biztonságos, elfogadó környezetben biztosítva.

Külön kérdés az is, hogy minden tantárgy esetében valóban indokolt-e a klasszikus vizsgaforma? Bizonyos készségtárgyaknál sokszor felmerül, hogy a tanuló korábbi munkái, részvétele vagy egy egyszerűbb beszámolási forma is elegendő lehetne a tantárgy lezárásához, anélkül hogy újabb megterhelő vizsgahelyzetet kellene létrehozni. (Például az otthoni projektmunkák elfogadása vizsga helyett.)

Érdemes időről időre feltenni a kérdést: a tervezett vizsgabeosztás valóban a leginkább méltányos és pedagógiailag indokolható megoldás az adott tanuló számára?

Mert ha egy autista diák három nap alatt tizenhét vizsgát teljesít egymás után, könnyen előfordulhat, hogy nem a tudásáról kapunk pontos képet, hanem arról, mennyire bírja idegrendszerrel a helyzetet.

És a kettő nem ugyanaz!

(Azt a kérdéskört már ki sem nyitom, hogy az intézményeknek jóval nagyobb szerepet kellene vállalniuk az egyéni munkarendes diákok vizsgafelkészítésében, és nem a családokra kéne tolni ennek minden terhét és felelősségét. Pedig ezt is lehetne másképp csinálni – személyes tapasztalat, több éven keresztül készítettem fel diákjaimat osztályozó vizsgákra...)