Akik ott voltak az SNI EXPO-n, talán emlékeznek rá, amikor arról beszéltem, hogy a megtartó kapcsolatot nemcsak a gyerekekre kell értenünk, hanem a szülőkre is. Mert ha a szülővel nem tudunk valódi partneri kapcsolatban lenni, akkor a gyermeket sem fogjuk tudni megtartani. Ezt nagyon fontosnak érzem újra és újra kimondani, mert a szülő nem valami külső, kellemetlenül beleszóló tényező az iskola életében, hanem a gyermek legnagyobb szakértője, aki őt a legrégebb óta ismeri, aki a legtöbb helyzetben látja, aki pontosan tudja, mi viseli meg, mi segíti, hol vannak a töréspontjai, mire hogyan reagál. Vagyis nem akadálya, hanem egyik legfontosabb feltétele lehetne annak, hogy a gyermek körül valódi megtartó háló alakuljon ki.
Ehhez képest mégis nagyon sokszor azt látjuk, hogy amikor a szülő megszólal, azt nem partneri jelzésként fogadja a rendszer, hanem feszültségforrásként. Pedig a szülő többnyire nem erőpozícióból szólal meg. Nem úgy ül le egy e-mailhez vagy egy beszélgetéshez, hogy most majd határozottan képviseli az álláspontját, hanem inkább úgy, hogy közben már előre fél a következményektől. Napokig fogalmaz egy levelet, újra meg újra átírja, puhítja a mondatait, figyel arra, hogy ne legyen túl határozott, nehogy támadásnak hasson, amit ír, nehogy bántónak tűnjön, nehogy „problémás szülőnek” lássák. Tudatosan alámegy a pedagógusnak, segítséget kérő, óvatos nyelvet használ, előre jelzi, hogy nem vitatkozni akar, csak szeretné jelezni, hogy valami nincs rendben, és szeretne együttműködni. Ez az attitűd már önmagában is sokat elmond a helyzetről. Ahol valódi biztonság van, ott nem kell ennyire előre védekezni a saját megszólalásunk miatt. Ahol valódi partnerség van, ott nem kell attól félni, hogy a gyermek érdekében megfogalmazott mondat visszaüt majd arra, akit éppen védeni próbálunk.
És itt jelenik meg az a nagyon nehéz szerepkonfliktus, amikor a szülőnek egyszerre kellene együttműködőnek, tisztelettudónak, megértőnek, hálásnak és „nem túl soknak” maradnia, miközben pontosan tudja, hogy a gyereke érdekében most nem hátralépnie kellene, hanem kiállnia. Ez a kettő viszont gyakran feszül egymásnak. A szülő érzi, hogy nem hallgathat, mert a saját gyermeke védelméről, jóllétéről, biztonságáról van szó, közben viszont nagyon mélyen ott dolgozik benne az az ismerős korábbi tapasztalat, hogy a tekintéllyel szembeni kiállás veszélyes lehet. Ezért aztán a megszólalása ritkán lesz igazán szabad. Sokkal inkább egy önmagát folyamatosan szabályozó, fékező, szerkesztő állapotból történik. Nemcsak mond valamit, hanem közben figyeli is magát: ezt lehet-e így, nem lesz túl sok, nem sértődik-e meg rajta valaki, nem lesz-e még rosszabb utána a gyereknek?
Ez a félelem sajnos sokszor nem puszta túlérzékenység vagy belső bizonytalanság, hanem nagyon is tapasztalati alapja van. Mert gyakran valóban nem az érkezik válaszként, amire a szülő reménykedve számított. Nem az, hogy nézzük meg együtt, mi történt, mi terheli a gyermeket, mit él meg, mire lenne szüksége, hol akadt el a helyzet, hogyan tudnánk őt jobban megtartani, hanem ehelyett megindul egy negatív lista a gyerekről. Mintha a rendszer gyorsan önmagát akarná igazolni, és a közös problémamegoldás helyett azt kezdené bizonygatni, hogy a gond valójában magában a gyermekben van. Ilyenkor a fókusz teljesen elcsúszik. A helyzet megértése helyett minősítés történik. A segítségkérésre nem megtartás, hanem visszaterhelés érkezik. A szülő pedig azt éli meg, hogy nem került közelebb a megoldáshoz, sőt, a megszólalásával újabb támadási felületet nyitott a gyermeke felé.
Ez a folyamat óhatatlanul szégyent indít el. Nem azt a termékeny önreflexiót, amelyből valódi együttműködés születhetne, hanem azt a bénító, lehúzó szégyent, amelyben a szülő egyre inkább azt kezdi érezni, hogy talán tényleg velük van a baj, talán ő volt túl sok, talán nem kellett volna szólnia, talán tényleg a gyerekkel van több probléma, mint hitte. És ez a szégyen nem kedvez sem a tiszta gondolkodásnak, sem a közös megoldáskeresésnek, sem a pedagógiai támogatásnak.
A szégyen ugyanis nem összekapcsol, hanem beszűkít. Nem párbeszédet nyit, hanem elnémít. Nem bizalmat épít, hanem visszahúzódást, öncenzúrát, önvádat erősít. Így lesz abból a helyzetből, amelynek elvileg a gyermeket kellett volna jobban megtartania, egy olyan tapasztalat, amelyben a szülő még kevésbé meri legközelebb jelezni, ha valami nincs rendben.
És közben ennek az egésznek a gyermekre nézve is nagyon súlyos hatása van. Mert a gyerek sokszor akkor is érzékeli ezt a feszültséget, ha nem hallja szó szerint az összes mondatot. Érzi a szülő gyomorgörcsét egy e-mail elküldése előtt, érzi a várakozás feszültségét, érzi a válasz utáni csalódottságot, és azt is, amikor róla egyre inkább úgy kezdünk beszélni, mint problémáról, mint nehéz esetről, mint valakiről, akivel „mindig van valami”. Ez nagyon könnyen beépül az önképébe. Nemcsak azt tanulja meg, hogy neki nehéz az iskola, hanem azt is, hogy ő maga a "nehéz". Nemcsak azt, hogy vannak helyzetek, amelyekben támogatásra lenne szüksége, hanem azt, hogy az ő szükségletei terhesek. Hogy ha valaki érte kiáll, abból több feszültség lesz. Hogy az ő meg nem értettsége körül újra és újra szégyen keletkezik. Ez pedig hosszú távon súlyosan rombolja a biztonságérzetet, az önértékelést és a segítségkérésbe vetett bizalmat.
Éppen ezért gondolom azt, hogy a megtartó kapcsolatot valóban ki kell terjesztenünk a szülőkre is. Nemcsak azért, mert emberileg ez lenne helyes, hanem azért is, mert szakmailag sincs más út. Ha a szülővel nincs biztonságos, partneri kapcsolat, akkor a gyermek körül sem tud kialakulni valódi megtartó közeg. Mert a kettő nem választható szét. Nem lehet a gyermeket támogatni úgy, hogy közben a legfontosabb felnőttet, aki mellette áll, védekezésbe, szorongásba és hallgatásba toljuk. A szülő ugyanis nem ellenfél, nem kívülálló, nem zavaró tényező, hanem a gyermek legfontosabb szövetségese, és jó esetben a pedagógusé is.
Hogy miért ilyen nehéz mégis ebből jól kijönni, arra több válasz is van. Mélyen benne van ebben a tekintélyelvű működés hagyománya, az a beidegződés, hogy a kérdés megkérdőjelezésnek számít, hogy a határjelzés tiszteletlenségnek tűnik, hogy a bizonytalanságot nem lehet felvállalni, és hogy a szakmai szerepet sokan még mindig a tévedhetetlenséggel azonosítják. Ilyenkor a szülő megszólalása könnyen nem segítségkérésként vagy fontos információként jelenik meg, hanem a kompetencia megbolygatásaként. A pedagógus pedig védekezni kezd ott is, ahol valójában kapcsolódni és kérdezni kellene. Sokszor tehát nem rosszindulat, hanem félelem, terheltség, tanult minták és egy nem elég biztonságos intézményi kultúra működik a háttérben. Csakhogy ettől a következmény még ugyanúgy romboló marad.
Kijönni ebből talán csak úgy lehet, ha a kapcsolatot kezdjük el tudatosabban védeni, nem a pozíciót. Ha a pedagógus egy szülői jelzés hallatán nem azonnal a saját szerepét kezdi el biztosítani, hanem először megpróbálja meghallani a szándékot a mondatok mögött. Ha nem azt figyeli elsőként, hogy a levél formája megsértette-e, hanem azt, hogy mit élhet meg most ez a család, és milyen ponton szorultak rá arra, hogy egyáltalán megszólaljanak. Ha a reakció nem egy negatívumlista, hanem egy olyan mondat, amely megnyitja a közös teret, például: értem, hogy ez nehéz, nézzünk rá együtt. Ha van lehetőség arra, hogy a pedagógus kimondja: nem biztos, hogy mindent jól látok, segít, ha elmondja, önök ezt hogyan tapasztalják. Ez nem gyengíti a szakmai tekintélyt, hanem éppen megalapozza a valódi szakmai hitelességet, mert a biztonságos kapcsolatból sokkal több információ, több együttműködés és több megoldás születik, mint a védekező távolságból.
És ne feledjük azt sem, hogy sokszor a szülő hallgatása mögött is félelem áll. Előfordulhat, hogy a gyermek teljesítménye már régóta romlik egy adott tantárgyból, a szülő mégsem keres meg bennünket. Ezt könnyen félreérthetjük közönyként vagy érdektelenségként, pedig gyakran inkább attól tart, hogy ha segítséget kér, azt kritikának vagy támadásnak veszik, és a helyzet végül még nehezebb lesz a gyermeke számára. Vagyis ilyenkor a szülő fél megkeresni bennünket. Nem mer zavarni. Nem akar teher lenni. Nem akar még ártani is az amúgy is labilis kapcsolatnak. Ilyenkor nekünk is van lehetőségünk közeledni és jelezni, hogy partnerként számítunk rá: megkereshetjük a szülőt úgy, hogy együttműködést ajánlunk fel, közösen gondolkodunk a teljesítményromlás okairól, és együtt tervezzük meg, hogyan tudunk a gyermeknek valóban segíteni.
A megtartó kapcsolat a szülőkkel tehát ott kezdődik, hogy nem ellenséges térként kezeljük a megszólalásukat, hanem úgy, mint a gyermek jobb megértésének egyik legfontosabb lehetőségét. Ott folytatódik, hogy a szégyen helyett biztonságot próbálunk teremteni, a minősítés helyett kíváncsiságot, a védekezés helyett együttgondolkodást. És ott válik valósággá, amikor a szülő azt élheti meg: itt nem kell tízszer átírnom a levelemet ahhoz, hogy emberszámba vegyenek, itt nem kell attól félnem, hogy a gyermekem ellen fordulnak, ha megszólalok, itt valóban azért beszélgetünk, hogy őt együtt jobban megtartsuk.
Mert végső soron erről van szó. Ha a szülővel nem tudunk megtartó kapcsolatot építeni, akkor a gyermeket sem tudjuk igazán megtartani. Ha viszont a szülőt partnernek tudjuk látni, és elbírjuk a jelzéseit anélkül, hogy azonnal veszélyt érzékelnénk bennük, akkor nemcsak egy konfliktushelyzetet kezelünk jobban, hanem egy egész kapcsolati kultúrát kezdünk átírni. És talán éppen erre lenne most a legnagyobb szükség.
