Már megint elkésett. Pedig tudja, mikor kezdődik az óra. Már szóltunk neki. Már következménye is volt. Mégis újra megtörténik.

Egy-egy késés mögött persze lehet elalvás, kimaradt járat, dugó, baleset vagy egyszerű figyelmetlenség. Ha azonban egy fiatal rendszeresen késik – reggel az iskolából, óráról órára, akár még a szünetről visszaérkezve is –, akkor már nem biztos, hogy sokra megyünk azzal, ha újra elmondjuk neki, hogy ne késsen el.

A pontos érkezés ugyanis nem pusztán elhatározás kérdése.

Több készség összehangolt működésére van szükség hozzá: érzékelni és megbecsülni az idő múlását, előre tervezni, kiszámolni, mikor kell elkezdeni a készülődést, abbahagyni egy másik tevékenységet, sorrendbe rendezni a szükséges lépéseket, és időben elindulni. Mindezt ráadásul úgy, hogy közben folyamatosan figyelni kell arra is, hol tartunk az időben.

Ezek közül több ponton is elcsúszhat a folyamat. Van, aki rendszeresen alábecsüli, mennyi időre lesz szüksége, és a fejében a „felöltözöm és elindulok” valóban tíz perc – csak éppen kimarad belőle a táskakeresés, a cipőhúzás, a kulcs, a lift és az út közben adódó néhány perc. Más nehezen érzékeli, mennyi idő telt el, vagy annyira belemerül valamibe, hogy túl későn vált át az indulásra. Megint más pontosan tudja, mikor kellene elindulnia, de maga a tevékenységváltás, a készülődés lépéseinek megszervezése, vagy azért halogatja az indulást, mert szorong attól, ami rá vár.

És minél rendszeresebben ismétlődik a késés, annál inkább érdemes jelzésként is tekinteni rá.

Ha valaki újra és újra nem ér oda időben, annak oka van. Ezt az okot nem tudjuk pusztán a késésből megállapítani, de érdemes megnézni, hol akad el újra és újra a folyamat.

Serdülőkorban a végrehajtó működések még intenzíven fejlődnek. A pubertás jelentős hormonális és idegrendszeri változásokkal jár, miközben a kognitív kontroll, valamint az érzelmi és motivációs rendszerek sem azonos ütemben érnek. Emiatt egy korábban már jól működőnek tűnő önszervezési készség sem feltétlenül működik minden helyzetben ugyanolyan stabilan. Ehhez nem szükséges neurodivergensnek lenni: a serdülőkori fejlődés része, hogy ezek a működések még alakulnak.

Egy dolgot nekünk, felnőtteknek is érdemes fejben átfordítanunk. A rendszeresen késő diák viselkedését könnyű személyes üzenetként értelmezni: nem tiszteli az órámat, nem érdekli, hogy várunk rá, semmibe veszi a szabályokat. Pedig a késés legtöbbször nem nekünk szól. Nem velünk szemben elkövetett ádáz támadás, hanem az ő nehézsége. Attól még nekünk is okozhat bosszúságot, megzavarhatja az órát, és lehet vele dolgunk – de egészen máshonnan indulunk, ha nem személyes sértésként reagálunk rá.

Természetesen ettől még nem lesz rendben rendszeresen elkésni. A pontosság elvárható, és a késésnek lehetnek előre ismert következményei. De a következmény és a tanítás nem ugyanaz.

Ha egy fiatal újra és újra elkésik, attól még nem fogja jobban megbecsülni az időt, hogy egyre kellemetlenebb következményeket kap. Nem lesz jobb az időérzéke, nem fogja pontosabban kiszámolni, mikor kell elkezdenie készülődni, és nem lesz könnyebb időben abbahagynia azt, amibe éppen belemerült.

Ezeken viszont lehet dolgozni.

Először meg lehet nézni, hol csúszik el a folyamat. Mennyi idő kell valójában a reggeli készülődéshez? Mikor kezd készülődni ahhoz képest, amikor indulnia kellene? Észreveszi, hogy eltelt tíz perc? Belefeledkezik valamibe? Nehéz abbahagynia, amit éppen csinál? Ha a szünetről is rendszeresen késik, mikor veszi észre, hogy vissza kellene indulnia?

Utána ki lehet próbálni, mi segít: visszaszámláló, riasztások, vizuális időjelzés, fix indulási időpont vagy egy rövid reggeli lépéssor. Nem nagy dolgok, hanem néhány olyan kapaszkodó, amit később már önállóan is tud használni.

Egy többségi iskolában nyilván nem reális, hogy minden szaktanár minden késő kamasz időmenedzsmentjét külön fejlessze. Ebben lehet szerepe a családnak, az osztályfőnöknek, egy segítő szakembernek is – attól függően, hol és miben akad el.

A rendszeres késéssel tehát foglalkozni kell. De ha sikerül nem ellenünk irányuló viselkedésként nézni rá, könnyebb észrevenni azt is, hogy miben van szüksége segítségre ahhoz, hogy változtatni tudjon rajta.