Zoárd zsetonokat gyűjtött az iskolában. Kapott a „jó” viselkedésért és a tanulásért is. Nagyon igyekezett: dolgozott rajta, hogy minél több zsetonja legyen a pénteki beváltásig. Minden reggel úgy lépett be az iskolába, hogy erősen figyelte minden mozdulatát, hogy megfeleljen, és közben ezzel biztatta magát: „oké, menni fog.”

A zsetongyűjtésnek pontos rendje volt. Zoárd tudta, mi jár értük. Tudta, hány nap van még péntekig. Tudta, hogy pénteken – fix időpontban, mindenkinek egyszerre – lehet majd beváltani azokat. Ez már önmagában is nehéz volt neki, mert a „majd pénteken” nagyon messze volt, szinte az idők végezetét jelentette számára.

Aztán történt valami váratlan…

Szerdán délután bejelentették, hogy lesz egy próba a karácsonyi ünnepségre, ahol az ő osztálya is szerepel majd. Zoárd erről addig semmit nem tudott. Nem volt korábban erről beszélgetés, és a napirendjében sem szerepelt. Aznap ugyan látta a feliratot kitéve, de nem tudta, mit jelenthet pontosan.

Meg is kérdezte a tanítóját, röviden, kapkodva:
– Mikor? Meddig? Hol állok? Ki mellett? Mit kell csinálnom?

A válasz nem segítség volt, hanem leintés.
– Nyugi már, nem nagy dolog az egész. Más is kibírja. Neked csak együtt kell énekelned a többiekkel, nincs más szereped.

Zoárddal forogni kezdett a világ. Semmit sem tudott, semmit sem értett, csak sodródott a többiekkel. Akkora volt a zaj, a káosz, mások váratlan közelsége, a jövés-menés, hogy egy ponton minden ereje elhagyta: sikoltozva kiviharzott a próbateremből.

A pedagógus hangosan szólt utána, mindenki előtt:
– Na tessék, megint ez van. Ez elfogadhatatlan.

Délután Zoárd kereste a zsetonjait. Azt a pár darabot, amiért hétfőtől oly sokat küzdött. Amire azt mondták neki: „gyűjtsd, és pénteken beválthatod.” A pedagógus ránézett a táblára, és úgy, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, levett belőlük néhányat.
– Ha bármi rosszat csinálsz a héten, visszavesszük. Ez a szabály.

Zoárd nem szólt. Csak nézte, ahogy eltűnik az, ami az övé volt. Azt sem tudta, mit csinált rosszul. Csak kiborult a próbán és csendre vágyott, az kellett ahhoz, hogy ne essen teljesen szét. Ezért rohant ki a teremből. Nem értette, miért vették el ezért a zsetonjait.
Azt érezte, hogy itt semmi sem biztos. Hogy amit már megszerzett kemény munkával és önfegyelemmel, azt bármikor elveszítheti.
Elveszítheti azt a biztos pontot, amiért érdemes összeszorított fogakkal kibírnia a hetet. Pedig nem egyszerű. Főleg, ha sosem tudhatja, mit várnak el tőle "jó" viselkedés címén.

Másnap reggel ugyanazzal a mozdulattal lépett be az iskolába, mint minden nap: összeszorított gyomorral, feszülten, figyelve magát. De valami már nem volt ugyanaz. Mert eddig, ha nagyon nehéz volt is, legalább volt egy kapaszkodó: ha végigcsinálja, várja a pénteki jutalom.

Most viszont ott volt benne egy új mondat, hidegen, egyszerűen:
„Úgyis el fogják venni.”

A következő órán próbált figyelni. Ült, nézett előre, erősen szorította a ceruzáját. De a fejében nem a feladat volt, hanem a tábla. A zsetonok. A péntek.
Valaki mögötte nevetett. Valaki megmozdította a székét. A tanár magyarázott, a többiek lapoztak, a padok csikordultak. Zoárd pedig azt érezte, hogy a hangok belül egyre elviselhetetlenebbek.

– Zoárd, figyelsz? – szólt rá a tanár.

A fiú bólintott, de már nem tudta úgy összerakni magát, mint máskor. A gyomra görcsben volt. A mellkasa szorított. A feje tele lett egyetlen mondattal: elvették.
Minden szünetben odament a táblához. Mintha attól, hogy újra és újra megnézi, visszakerülhetnének az elkobzott zsetonjai. Mintha lehetne javítani valamit azon, ami már megtörtént.

– Ez nem igazság! Elvették! – kiáltott fel, és egyre hevesebben zokogott. Keze ökölbe szorult, majd egy hirtelen mozdulattal leverte az egész táblát a falról a földre. A zsetonok szanaszét gurultak. Az osztálytársak is kiborultak, miután az összes zseton leesett.

Még órákkal később is feszült, nehéz volt a levegő… amikor Zoárd anyukája megérkezett fiáért, a pedagógus csak annyit mondott:

– Úgy érezzük, egyre nehezebben találja itt a helyét, nem tud beilleszkedni, a csoport szabályait nem tudja betartani. Talán jobb lenne, ha egyéni tanrendes lenne.