A tanár kérdést tett fel. Fanni érezte, hogy tudná a választ, a szíve gyorsabban vert a gondolattól, hogy végre megmutathatja, mit tud.

De mire levegőt vett volna, már más beszélt. Aztán egy újabb diák, majd megint más ragadta magához a szót... könnyedén, mintha semmi sem lenne természetesebb annál, hogy csak úgy közbeszólnak, jelentkezés nélkül.

A mondata ott rekedt a torkában. A szótagok összeakadtak, mintha nem találták volna a kijáratot. Közben a többiek kacagtak, hadartak, egymás szavába vágtak.

Ő csak nézte a padot maga előtt. Érezte, hogy a válasza lassan széthullik belül, mint a homok, ami kifolyik az ujjai közül.
Mire eljöhetett volna az ő pillanata, már nem volt mit mondania.

Senki sem vette észre, hogy ő is tudta, csak azt láthatták, hogy passzív, hogy hallgat.
Lassan belátta, hogy talán tényleg semmi értelme megszólalnia.
Mégis ott élt benne egy reményteli, titkos vágy:
mi lenne, ha egyszer megkérdeznék őt is, és kivárnák a válaszát?
Ha hagynák végigmondani? Mi lenne, ha valaki észrevenné, hogy belül ugyanúgy ott van a tudás, a gondolat, a válasz?

De senki sem kérdezett.

Így lassan megtanult csendben maradni.