Balázs sosem volt hangos gyerek. A tanórákon figyel, csendben jegyzetel, ritkán kérdez, de ha mégis, mindig udvarias. A tanárok szeretik, aranyos, nyugodt fiúnak tartják.
Az órák rendjében biztonságot talál. A szabályok kiszámíthatók, a feladatok világosak. Tudja, mikor mit várnak tőle.

De a szünetekben minden megváltozik.

Amint kicsengetnek, az iskola hirtelen hangos, kusza világgá válik. Baráti csoportok szerveződnek pillanatok alatt, nevetések, futások, beszólások, ugrándozások, sikongatások töltik meg a folyosót. A tanárok ilyenkor beszélgetnek, a gyerekek pedig – úgy tűnik – ösztönösen eligazodnak ebben a társas dzsungelben.

Balázs nem.

Ő a szünetekben ácsorog. Nem tudja, hová álljon. Nem tudja, kinek mit mondhat. Ha odamegy valakihez, gyakran furán néznek rá. Ha megszólal, a többiek nem mindig értik, miért pont azt mondja. Néha kinevetik, néha ügyet sem vetnek rá. Máskor meg csak egyszerűen hátat fordítanak neki.

Balázs nem érti, mit csinál rosszul. Őszinte akar lenni, de nem mindig érzi, mi az, amit mondani lehet, és mi az, amit nem. Néha túl közel áll valakihez, néha hosszan magyaráz valamiről, ami csak őt érdekli. Néha bele sem mer szólni, nehogy megint furának tartsák.

A szünetek alatt a percek végtelen hosszúnak tűnnek. Végül mindig talál egy sarkot, egy csendes padot, ahová leülhet. Az olvasásba menekül, mert a könyv ilyenkor jó eszköz arra, hogy ne tűnjön elveszettnek. Ha olvas, senki nem kérdezi meg, miért van egyedül. A betűk elfedik a zavarát, az oldalak megvédik attól, hogy újra próbálkoznia kelljen, pedig szíve mélyén nagyon vágyna a kapcsolódásra.

Tanárai azt mondják róla: „Nincs barátja, de nem is keresi a társaságot. Nem is igényli, nincs rá szüksége, szívesebben olvas."