Reggel hat óra volt, mikor a kisvárosi panellakás egyik szobájában kitartóan csörögni kezdett Dávid telefonja. Jól megszokott mozdulattal bekapcsolta a szundi-üzemmódot, és nyugodtan aludt tovább.
Álmában messzi tájakon járt és befolyásos, kisportolt testalkatú, kellemes modorú üzletember volt, akit mindenki tisztelt, akire mindenki hallgatott. Éppen egy csinos, fiatal lánnyal beszélgetett könnyedén, gördülékenyen alkotott a szavakból összefüggő mondatokat, a lány pedig csillogó szemekkel itta minden szavát, mikor a telefon újra, ellentmondást nem tűrően harsogni kezdett.

Dávid magához tért, lekapcsolta a sikoltó jelzést, majd szomorúan vette tudomásul, hogy továbbra is csak az a szótlan, törékeny testalkatú, vékony fiú, akit a gimiben olyan sokan csúfolnak, és aki rendszeresen kellemetlen, lehetetlen helyzetekbe kerül. Ahogy belegondolt, hogy egy újabb nehéz nap előtt áll, gyomra összerándult, torkában megjelent a már naponta visszatérő gombócérzés, melytől egyszerre émelygett, és érezte azt, hogy mindjárt megfullad.
Nem szívesen beszélt autizmusáról senkivel, csak az édesanyjával, mert korábban megtapasztalta már, milyen az, mikor szitokszóvá válik ez a szó, és kortársai céltáblájává válik általa.
Egy hosszú vizsgálati út végén diagnosztizálták az autizmusát, úgy 4-5 éves korában. Nehézségei már a bölcsődében, majd az óvodában, később pedig az általános iskolában is megmutatkoztak. Nehezen barátkozott, nehezen mondta el az érzéseit és sokszor nem értette, hogy mit várnak el tőle.
Az általános iskola felső tagozatán már a tanulási problémái is előjöttek, mert nehezen kért segítséget, nem tudta jelezni, ha nem értett meg valamit, nehezen tudta követni a tananyagot is. Csendes volt és visszahúzódó, nem mert osztálytársaihoz szólni.
Rendszeresen otthon felejtette valamelyik könyvét vagy füzetét, olykor a házi feladatát sem csinálta meg. Nem azért, mert nem akarta, vagy nem érdekelte, sőt, rendszeresen attól rettegett, hogy elfelejt valamit, amiért majd elmarasztalják, minden osztálytársa előtt leszúrják. Sokszor nem értette meg a feladatot, de hősiesen kitartott, és mégis elkészítette, még ha éjfélig is volt fent miatta.

Egy ilyen alkalommal, mikor órákig dolgozott, étlen-szomjan, késő éjszakáig, nagy büszkeség töltötte el, hogy képes volt megoldani egy roppant nehéz projektmunkát. Elképzelte, ahogy tanára méltatni fogja a teljesítményét, meg fogja dicsérni őt minden társa előtt, és akkor végre mások sem fogják butának és értéktelennek tartani, sok barátot szerez, és végre nem fogják kiközösíteni.

Aztán másnap forró zuhanyként érte tanára rosszallása, lekicsinylő megjegyzése mindenki előtt, amitől Dávid nagyon megszégyenült, megsemmisülve kirohant az osztályból, és csak két tanórával később találtak rá a takarítószertárban elbújva.

Attól a naptól már emiatt is csúfolták.

Hazaérve az iskolából nem volt képes semmire, nem evett, nem fürdött nem tudott elaludni. Úgy érezte, nincs tovább, nem fog tudni bemenni többet abba az iskolába. Csak forgolódott az ágyában, újra és újra átélte a megaláztatás minden pillanatát, társai megvető nevetése kattogott kitörölhetetlenül fejében.

Ekkor kezdődött. Ekkor falcolt először.

A fizikai fájdalom tompította valamennyire azt az örökös, belső fájdalmat és feszültséget, amit lelkében érzett, és amit soha, senki nem értett meg igazán az édesanyján kívül.

Dávidnak váratlanul megcsörrent a telefonja. A fiú összerezzent, nem számított a csörgésre. Hirtelen nem is jutott eszébe, merre kell elhúzni a zöld színű telefonikont, nem is sikerült elsőre felvennie.

-Szia kincsem! Sikerült már elindulnod? – kérdezte az édesanyja, mikor Dávidnak végre sikerült fogadnia hívását. Aggódott, hiszen tudta, fia ma komoly kihívások előtt áll. Próbált nyugalmat sugározni, nem szerette volna, hogy Dávid megérezze a feszültségét.
Már hajnalban el kellett indulnia, hogy időben fel tudja venni a műszakot, nem volt már több szabadsága sem, hogy gyermekét személyesen támogassa. Nem kérhetett már több szívességet sem főnökétől, féltette állását. Mióta egyedül neveli Dávidot, minden fillérre szükségük van, nem engedheti meg magának, hogy hetekig ne legyen bevétele. Dávid csendben volt a vonal túlsó végén, így anyukája tovább folytatta:

-Mindent alaposan átbeszéltünk már korábban, átvettük a forgatókönyvet, minden rendben lesz! – mondta nyugalmat sugárzó hangon, miközben egyre hevesebben dobogott a szíve.
-Még itthon vagyok. Nem találom a nadrágomat. – mondta Dávid, miközben egy szál alsónadrágban nézett farkasszemet önmagával a tükör előtt. Teste tele volt régi vágások begyógyult hegeivel. Keresztül-kasul szabálytalan vonalak mérhetetlen mennyiségű sokasága emlékeztette őt mindennapos nehézségeire. Már nem is látott magán tiszta bőrfelületet az arcán kívül, ami ne lett volna összekaristolva. Egyszerre járta át riadalom, fájdalom és szégyen, de ő csak az egyre fokozódó belső nyomást, hányingert és fejfájást tudta azonosítani.
Anyukája mély levegőt vett, majd összeszedve gondolatait, pár másodpercnyi csönd után, nyugodt, szinte gépies hangon mondta:
- A nadrág a szekrényajtódra van felakasztva, a vállfára. Eltakarja az inged, amit rátettem. A cipődet előkészítettem az előszobában, beletettem a zoknidat is. A konyhapulton találod a szendvicsedet és a kulacsodat is. 7:15-kor indul a buszod, el kell indulnod 10 percen belül. Menni fog? –kérdezte picit kétkedve és már azon gondolkodott, miként tudja lenyugtatni fiát, ha kitör rajta a pánik.
-Megoldom. – mondta röviden Dávid, mert a torkában érzett gombóctól képtelen volt több szó kipréselésére. Tudta, hogy nem éri már el a buszt, érezte, hogy mindjárt el fogja hagyni minden ereje és minden önkontrollja, de próbálta tartani magát édesanyja előtt, nem akart neki fájdalmat okozni.
Sokszor látta már őt sírni, zokogni reménytelenül, például amikor a felvételije napján nem felvételizni ment, hanem rohammentő szállította őt kórházba, amiért kissé mélyebb vágásokat ejtett magán a szokásosnál és elájult a spriccelő vére látványától. Csak édesanyja lélekjelenlétén múlott, hogy nyomókötést tudott tenni az artériás vérzésére.
-Dávid, vonalban fogok maradni, segítek a lépésekben. Hol tartasz most? –kérdezte higgadtságot erőltetve magára az édesanya. Tudta, hogy pengeélen táncol, fia bármelyik pillanatban robbanhat, akár el is utasíthatja őt, pedig egyértelműen szüksége lenne rá. Évek óta szorong gyermeke cseppet sem veszélytelen önsértő viselkedése miatt, rémálmok gyötrik, és retteg minden egyes percben, mikor nem tud Dávid közelében lenni. Rendszeresen szedett nyugtatói ellenére sem tud nyugodt, kiegyensúlyozott maradni, pláne azóta, hogy férje megunta a mindennapos harcokat és kilépett a kapcsolatból, soha többé nem keresve Dávidot.
- Felkelés –mondta a fiú gépiesen, kifejezéstelen hangon. - Most jön az ágyazás. – folytatta ugyanígy.
-Dávid! Nem kell most beágyaznod, nincs rá idő! Öltözz fel! – mondta kissé sürgetően, de még mindig kedvesen, segítőkészen.
-Nem! Nem! Nem! Ágyazás! –üvöltötte ragaszkodva a jól megszokott sorrendhez Dávid és hangosan zokogni kezdett.
-Dávid! Figyelj! Keressük meg, mi a baj! Biztosan van megoldás! Kezdj el forogni, attól megnyugszol! –mondta az édesanyja érezhető aggodalommal hangjában. Tudta, hogy ez az utolsó lehetőség arra, hogy Dávid még összeszedje magát és el tudjon indulni az iskolába.
-Nem fog menni! Nem fog menni! Nem fog menni! – ismételgette zavarodottan, miközben szobája közepén állva körbe-körbe forgott. Szerette ezt a mozdulatsort, a stressz okozta gyomorfájása ettől átalakult, érdekesen liftező érzéssé, ami már nem fájt annyira. Már nem sírt, a forgás okozta érzések kibillentették, így végre el tudta mondani, mitől feszült:
-Anya, én nem tudok majd megszólalni az egész osztály előtt! Nem fog eszembe jutni semmi! – mondta kétségbeesetten.
-Dávid! Egész hétvégén gyakoroltuk! Tökéletesen tudod, többször elmondtad nekem hibátlanul. Hetek óta erre készülsz, hinned kell magadban! Rengeteg munkát tettél bele, nem létezik, hogy ne sikerüljön! Menni fog! –bátorította az anyja.
- De nézni fognak a többiek! Arra fognak várni, hogy elrontsam! – kiáltotta. Nagyon nehezen viselt mindenféle számonkérést, rettegett a dolgozatoktól, de a szóbeli felelésektől még annál is jobban.
– Ez csak egy felelés, semmi olyan nem lesz benne, amit ne tudnál – próbálta nyugtatni az anyukája. – Tudod, hogy rengeteget gyakoroltunk.
– De az agyam ilyenkor lefagy! Mindent elfelejtek! Nem tudom majd, hol vagyok, mit kell csinálni! És a tanár is úgy néz majd rám, mintha direkt nem akarnék semmit!
Az anya fájdalmas csendbe burkolózott a vonal túloldalán. Tudta, milyen ez. Már százszor is látta. És mégsem tudott mást tenni, mint ott lenni, és tartani a lelket a fiában, amíg lehet.
Végül Dávid összeszedte magát. Belebújt a ruháiba, de a kulacsát és a gondosan becsomagolt szendvicset, amit anyukája a pulton hagyott neki, elfelejtette eltenni. Csak a következő buszt érte el, így késve érkezett az iskolába.
A tanáriban pont látták a késő fiú félszeg kapkodását, ahogy órára siet pár perccel a becsöngő után… és csak csóválták a fejüket. Egyikük megszólalt:
– Ez a fiú… egyszerűen nem akarja komolyan venni az iskolát.