Anna már a kocsiban érezte, hogy gyomorgörcse van. Tudta, hogy a mai nap nehéz lesz. Ábel, a kisfia, egész héten feszült volt, és most egy egész délutánt kellett eltölteniük a nagynénjénél, a nagy családi ebéden.

Amikor megérkeztek, a nappaliban már ott volt mindenki. A tévé hangosan szólt, a konyhából sült hús és erős fűszerek illata áradt. Ábel azonnal befogta a fülét és belebújt a kabátjába.

– Na, mi van ezzel a gyerekkel? – nevetett fel a nagybácsi. – Még mindig ilyen félős?
Anna nyelt egyet. – Nem fél, csak… túl sok neki a zaj.
– Ugyan már, majd megszokja – legyintett a nagybácsi. – Nálunk nincs hiszti, mi ezt sosem hagytuk!
A konyhában a nagynéni már szedte is a tányérra az ételt. – Tessék, Ábelkém, ez a kedvenced lesz!
De Ábel fintorogva elfordult.

– Nem kér – mondta Anna halkan. – Majd eszik később, ha megnyugszik.
– Megnyugszik?! – csattant fel a nagynéni. Mi ez a finnyáskodás? Nálunk ilyet nem csinált senki.

Anna próbálta elmagyarázni: – Tudjátok, Ábel autista. Hároméves kora óta tudjuk. Sokszor nagyon nehéz neki az ilyen helyzet, a hangok, az illatok, az új ízek, és eleve borzasztóan nehéz neki mások előtt enni, pláne vendégségben.

Egy pillanatra csend lett. Aztán a nagybácsi felnevetett.
– Autista, autista… manapság minden gyerekre mondanak valamit! Régen ilyen nem volt. Csak rendesen meg kellett nevelni őket, aztán nem jutott eszébe senkinek hisztizni.
A nagynéni is bólogatott.
– Pontosan! Ezek a mai divatos diagnózisok! Ugyan már! Nekünk is volt ilyen korszakunk, mégsem lettünk autisták. Ha mi nem ettük meg, amit elénk raktak, akkor éhezhettünk egész nap, nem volt ám ilyen válogatás.

Anna érezte, ahogy a mellkasában egyre jobban szorít valami. Nem volt már ereje se magyarázkodni, se vitatkozni. Már megint itt tartanak a rokonokkal, akik persze a mindennapi nehézségektől távol mindent jobban tudnak. „Mit is mondhatnék még? Mindent elmondtam már százszor” – villant át Anna fején és csendben tűrte a további kritikákat.

A rokonok pedig csak mondták a magukét: kinövi, majd megszokja, divatcímke, csak el van kényeztetve stb. Mintha minden mondata lepattanna róluk. Mintha minden küzdelmük semmis lenne. És a végén mindig ugyanoda jutottak: Ábelnek csak egy kis következetes nevelés kéne, a telefont is el kéne tőle venni és akkor máris minden rendben lenne … nincs is neki semmi baja egyébként.

Kora este anya és fia csendben ült be az autóba. Anna érezte, hogy fáradt és kimerült amiért megint magyarázkodnia kellett, és hogy megint úgy néztek rá, mintha rossz anya lenne.
Ahogy elindultak, a gondolatai csak úgy pörögtek: hányszor járták már végig ugyanezt a kört?!

Eszébe jutottak azok a nehéz évek, amikor Ábel csak tápszeren élt, semmi mást nem tudott elfogadni, és minden új korty vagy új falat küzdelem volt. A hosszú évek az evésterápián, a könnyek, Ábel dührohamai, a lassú, keserves lépések, mire egyáltalán eljutottak oda, hogy néhány új ételt elfogadjon. Mégis, ennyi év után is, ugyanott tartanak: magyarázkodni, bizonygatni kell és még mindig nem értik, még mindig nem hisznek neki.

A hazaút során egyikük sem szólt. Nehéz, fájdalmas csend telepedett rájuk. Anna úgy érezte, mintha az egész nap kiürítette volna őket, mintha minden erejük és reményük elfolyt volna valahol útközben.
Nemcsak a rokonoktól távolodtak el, hanem mintha önmagukat is elvesztették volna … azt az érzést, hogy a helyükön vannak, hogy elég jók, hogy rendben van, ahogyan élnek... vagy ahogyan olykor csak "túlélni" próbálnak.