Sokszor az órai aktivitást, a gyors válaszadást, a folyamatos jelentkezést nézzük és ezek alapján ítélünk meg szorgalmat, érdeklődést.

Pedig van, akinek a jelentkezés frusztráló, mert nem szeret mások előtt beszélni, vagy nem tudja, mikor kell pontosan megszólalni. Esetleg fél, hogy társai kinevetik, megszégyenül.

Vagy amikor jelentkezett, nem szólították fel, és emiatt nem meri újra megpróbálni, vagy feleslegesnek, hiábavalónak tartja.

Előfordul, hogy mire megszólalna, már máshol jár az óra. Hiába lenne értékes gondolata, lekési a beszélgetést, sőt, talán a következő témát is. Lehet, pont akkor szólítjuk fel, amikor még az előző gondolatkörnél jár magában, és mi azt hisszük, nem is figyel, mert nem tud válaszolni a kérdésünkre.

Csalóka ez az órai szorgalom. Nem véletlenül ajánlott ez alól (és a magatartás alól is) felmenteni az autizmussal élő diákokat.

Kívülről úgy tűnhet: passzív, nem figyel, nem érdekli.
De közben kőkemény munkát végez: próbál figyelni, lépést tartani, jelen lenni. Maszkol, hogy ne lógjon ki. Olyannak mutatja magát, amilyennek „lenni kell”. Figyel, utánoz, elrejti a zavarát, nem mutatja, ha nem ért valamit, vagy ha túlterhelt.
Sokszor inkább csendben marad, csak hogy ne hívja fel magára a figyelmet.

Kívülről ez passzivitásnak tűnhet – belülről viszont állandó készenlét, folyamatos önkontroll.
És ez rengeteg energiájába kerül.

Ez is szorgalom. Sőt: néha sokkal több munka van benne, mint egy hangosabb, látványosabb teljesítmény mögött.

Csak nem kézfeltételben, nem szóbeli válaszban jelenik meg, hanem belső erőfeszítésben.

Ne értékeljük le azt, amit nem látunk, inkább tanuljuk meg észrevenni!

(Idézve a Napi szoc-komm oldalamról, eredeti megjelenés 2025.06.24.) d