Luca már második napja fészkelődik a padban. Néha előrehajol, máskor féloldalasan tartja magát, mintha nem találná a helyét. A tanárok szóvá is teszik: „Luca, kérlek, ülj rendesen!” „Ne hintázz már a széken!” A padtársa is megjegyzi: „Te most miért ülsz így?” Luca nem válaszol. Zavarja a kérdés, de nem tud mit mondani.

Furán érzi magát. Valahol a hasánál, néha a derekánál. De nem tudja pontosan, hol. És azt sem tudja, hogy ez most fáj, feszít vagy nyom. Nem is tudná megfogalmazni, mit érez. Inkább csak zavaró. Furcsa. Nem tudja, hogy ez már baj. Hogy ezt jelezni kéne. Inkább próbálja kivárni, hátha jobb lesz.

Délután még idegesebben viselkedik. Nem szól, ha kérdezik, fészkelődik. A pedagógiai asszisztens úgy érzi, szándékosan ellenáll. Talán a serdülőkori dac. Vagy csak elfáradt már.

Este Luca anyukája üzen az osztályfőnöknek: a kislány kórházban van vesekő miatt, pár napig nem fog menni iskolába.