Képesek vagyunk ezt elfogadni?
Nem minden diák tanul ugyanúgy. Van, aki jegyzetel, visszamondja, bemagolja. Van, aki rajzol, gondolattérképet készít. És vannak, akiknek a tanulás nemcsak út, hanem akadálypálya is.
A neurodivergens tanulók nem lusták, nem közömbösek, és nem kevésbé okosak. Csak másként dolgozzák fel az információt, más az erősségük, és sokszor eltérő módon tudják megmutatni, mit tudnak.
Sokan közülük a dolgozatok/felelések alatt lefagynak: a zajok, a társak közelsége, a merev időkorlát vagy a tanári figyelem túl sok lehet. Eleve maszkolnak az iskolában, ami hatalmas energiákat vesz el tőlük, ami mellett már nem feltétlenül tudják azt nyújtani, amire valójában képesek. Egy védett környezetben viszont egészen más eredményekre lennének képesek.
Ne becsüljük le az otthon elkészített munkát sem! Sőt, adjunk erre lehetőséget a tanév során többször is!
Lehet, hogy egy otthon elvégezhető feladatban a szülő is támogatta – de az erőfeszítés, a figyelem fenntartása, az elterelő ingerek legátlása, illetve a vágy, hogy megmutathassa, mire képes: teljes mértékben a diáké.
Sok esetben ez a beadott feladat több óra koncentrált, kemény munka gyümölcse, amihez a tanuló minden erejét és akaratát összeszedte. Nem kisebb teljesítmény mint egy tanórai számonkérés – csak más közegben tudott megvalósulni.
Mit tehetünk pedagógusként?
Olykor egyetlen rugalmas döntés is sokat számít:
– Írásbeli helyett szóbeli bemutatás vagy fordítva.
– Projektfeladat egy klasszikus dolgozat helyett.
– Részfeladatok beadása egy nagyobb egység helyett.
– Több felkészülési idő, kevesebb inger, fokozatosabb számonkérés.
– Vizuális támasz a felelés/esszé/ fogalmazás felépítéséhez.
(Hoztam is erre egy példát! )
Ez nem kivételezés, hanem az előírt pedagógiai út.
A szakértői véleményekben világosan szerepel az egyéni haladási ütem, az eltérő módszerek alkalmazásának szükségessége, sőt az egyénre szabott, sajátos értékelési mód is.
Ez nem „engedékenység” – ez a jogszabály szerinti MINIMUM. És igen: egyben emberséges és támogató hozzáállás is.
A célunk közös: fejlődni hagyni mindenkit – a saját útján, a saját tempójában. Nem kell mindenkinek ugyanazon az ösvényen haladnia – elég, ha minden út járható.
Ez viszont rajtunk múlik: elfogadjuk-e és érvényesnek tekintjük-e a szokásostól eltérő utakat is?
