„Minek neki érettségi?” – gyakran hangzik el ez a kérdés autista és/vagy ADHD-s fiatalok kapcsán.

De próbáljuk meg elképzelni…

Milyen érzés lehet, ha valaki azért nem valósíthatja meg az álmait, mert mások előre eldöntötték, hogy neki „úgysem megy”?
Milyen érzés lehet, ha egy fiatal nem kap esélyt sem arra, hogy bizonyítson?

Mi lenne, ha máshogy tennénk fel a kérdést?
- Miért ne lehetne neki is jövőképe, célja, álma?
- Miért ne indulhatna el a saját útján – a saját tempójában?

Az érettségi nemcsak a továbbtanulás kulcsa.
- Egy belépő a munka világába.
- Egy társadalmilag elvárt alap, amit ma már sok helyen minimumnak tekintenek.
- Egy olyan mérföldkő, ami – ha most még nehezen is elérhető – később fontos ajtókat nyithat ki számára.

Megeshet, hogy azt látjuk, nem megy neki.... pedig könnyen lehet, hogy nem a tudás hiánya akadályozza őt ebben, hanem a körülmények.
Az egyénre szabott támogatás hiánya sokszor okoz kudarcot – de ez csakis rajtunk múlik, nem a diákon.

Vajon mindent megtettünk azért, hogy tudjon velünk haladni?

Lehet, hogy ma még nem látjuk pontosan, mire lesz jó számára ez a „papír” – de ne feledjük: előfordulhat, hogy néhány év múlva képes lesz elérni azt, amit most még nem tud.
Sokszor épp az egyetemi környezet, a rugalmasabb órarend és a választott érdeklődési terület mentén való tanulás teszi lehetővé számára, hogy kibontakozzon – könnyebben, mint a középiskola merev keretei között.

Sokan mondják: „Ha nem tud jól tanulni, akkor menjen inkább szakmát tanulni.”
Csakhogy egy autista fiatalnak éppen a gyakorlati képzés – az ingergazdag környezet, a folyamatosan változó, kiszámíthatatlan társas elvárások, az érzékszervi túlterhelés, vagy épp a kétkezi, koordinált mozgást igénylő feladatok – jelenthetnek nagyobb kihívást, mint az elméleti tanulás.

Nem az a kérdés, „megéri-e” neki érettségit szerezni – hanem az, kap-e elég bizalmat ahhoz, hogy egyáltalán elindulhasson a saját útján?