Év elején minden iskolában szülői értekezletet tartanak – és nem mindegy, milyen élményekkel távoznak róla a szülők.

Ha a középpontban a szabályok és a szankciók ismételgetése áll, az akaratlanul is bizalmatlanságot szül. Különösen akkor, ha olyan elvárásokat sorolunk, amelyeket az Alaptörvény alapján nem is lehet jogszerűen számonkérni (pl. öltözködés, smink).

Ilyenkor a szülők nem partnernek érzik magukat, hanem ellenfélnek. A gyerek pedig átveszi a szülő bizonytalanságát – így a bizalom helyett a feszültség marad, ami könnyen negatívan befolyásolhatja tanulmányi előmenetelét és mentális jollétét is.

A szülői értekezlet azonban sokkal több lehet ennél, pl.:
• alkalom arra, hogy bemutassuk a kapcsolatrendszert: kihez fordulhatnak a gyerekek és a szülők segítségért,
• idő arra, hogy beszéljünk a bullying elleni gyakorlatokról, és arról, hogy a jelzés nem árulkodás, hanem közös felelősség,
• tér arra, hogy láthatóvá tegyük az iskolapszichológust, a segítő szakembereket, a jelzőrendszer tagjait,
• lehetőség arra, hogy irányt mutassunk a tanulási nehézségek kezelésében, és elkerüljük a kudarcokat,
• és arra is, hogy megmutassuk: mindazt tesszük, ami a gyerekek boldogulását, fejlődését és egészséges, elfogadó közegét szolgálja.

De mindez csak akkor lesz hiteles, ha a szülők nem kívülállónak, hanem partnernek érzik magukat. Ha érzik: számít a véleményük, van beleszólásuk, és a pedagógus–szülő–diák hármasa közösen keresi a megoldást. Az együttműködés nem plusz teher, hanem megtartó erő: így tudjuk egymást segíteni, és így tudjuk a gyerekek útját közösen egyengetni.

A szülői értekezlet akkor válik igazán értékessé, ha nem szankciókat osztogat, hanem bizalmat épít, és azt sugározza: egy oldalon állunk, közösen dolgozunk a gyerekekért.