A gyerekek csendben ültek az órán, nem beszéltek vissza, betartották a szabályokat, és nem kérdőjelezték meg a tanár szavait. A szülők sem vitatták a pedagógus módszereit – volt tekintélye az iskolának.

De milyen áron?

Néhány évtizeddel ezelőtt a szüleink, nagyszüleink (sőt sokszor mi magunk is) gyerekként védtelenek voltak a tekintélyszemélyek között. Senki nem állt ki mellettük, az érzéseiket gyakran bagatellizálták, és feltétel nélküli, csendes engedelmességet vártak el tőlük.

Így a gyerekek megtanulták elhallgatni, elfojtani, eltemetni mindazt, amit belül éreztek, ám ezért nagy árat fizettek: sokan felnőttként sem férnek hozzá igazán a saját érzéseikhez, nehezebben alakítanak bizalmi kapcsolatokat, és gyakran bizonytalanok önmagukban. Ez az a teher, amit nem akarhatunk átadni a mai gyerekeknek.

Sokan ma is azt gondolják, hogy attól lettek „rendes emberek”, mert gyerekként tűrniük kellett.
De nem ezért.... hanem ENNEK ELLENÉRE.

A mai gyerekek már úgy nőnek fel, hogy a családban meghallgatják őket, figyelnek az érzéseikre, elfogadják és komolyan veszik a szükségleteiket. Nem félelemből nevelődnek engedelmességre, hanem bizalmi kapcsolatból, kötődésből és párbeszédből tanulják meg a határokat.

És itt kezdődnek a súrlódások.

Mert amikor egy mai gyerek, akit otthon meghallgatnak, elfogadnak, akinek a határait tiszteletben tartják, bekerül egy olyan iskolába, ahol még a régi tekintélyelvű minták élnek, bizony nem lesz könnyű dolga egyik félnek sem.

Ha a pedagógus félelemből vagy megszégyenítésből próbál tekintélyt építeni, az a gyerek szemében nem tiszteletet vált ki, hanem bezárkózást, dühöt vagy ellenállást. Nem azért, mert a mai gyerekek „szemtelenebbek”. Hanem mert más közegben nőnek fel, és magukkal hozzák azt az élményt, hogy az ő érzéseik számítanak – így az iskolában is ezt keresik.

Ez sokszor feszültséget szül tanár és diák között. De egyre több pedagógus érti meg, hogy a tisztelet nem félelemkeltéssel születik, hanem türelemmel, bizalommal és emberséggel.

A gyerekek azokhoz a tanárokhoz kötődnek igazán, akik figyelnek rájuk, meghallgatják őket, akik bátorítanak, észreveszik a jót is, nem csak a hibákat. Akik mellett szabad próbálkozni, kérdezni, nevetni. Akik kíváncsiak rájuk, komolyan veszik őket, és példát mutatnak arra, hogy a kölcsönösségből születő tisztelet erősebb minden kényszernél.