Az alábbi posztot FB-oldalamon osztottam meg, majd átvette a Kölöknet https://www.koloknet.hu/iskola-2/bantalmazas-megelozese-tanar-hatalom-megszegyenites-velemeny/?fbclid=IwY2xjawRezkJleHRuA2FlbQIxMABicmlkETBkMWN5Vnpuc3dENmZIcWh4c3J0YwZhcHBfaWQQMjIyMDM5MTc4ODIwMDg5MgABHjbve-6VTGG6cM-YoWW6otoXOou_XColtFUJIqcMqnUyEwMd3F9mYnlcFoI__aem_kKxaMHmZRkDBZWLthgKJxQ
Később pedig a Tanító Online is, ahol elég felkapott lett: https://www.facebook.com/photo?fbid=1455582596374418&set=a.374595747806447
(Előszó: Tudom, nem könnyű olvasni, amit most írok. De kell erről is beszélnünk... ugyanis a gyerekekhez való viszonyunk mutatja meg, mennyit ér valójában a pedagógusi hivatás. Rajtunk múlik az is, hogyan látja a társadalom a pedagógusokat: mint biztonságot adó, emberséges kísérőket, vagy hatalmukkal visszaélő elnyomókat.)
A bántalmazás megelőzése nem a plakátkampányoknál vagy a konfliktuskezelő tréningeknél kezdődik, hanem ott, ahogyan a felnőttek – köztük a pedagógusok is – bánnak a gyerekekkel, és amilyen példát ezzel mutatnak.
Ha egy pedagógus megaláz, minősít, lehülyéz vagy büntető dolgozatot írat, azzal nemcsak a diák önbizalmát rombolja, hanem arra tanít, hogy az erősebbnek joga van bántani a gyengébbet.
Az a tanári közösség, ahol a tisztelet a diákok irányába hiányzik,
akarva-akaratlanul megtanítja a gyerekeket is a bántalmazás nyelvére. Ez az a pont, ahol a kör bezárul, és a bántás kultúrája önmagát termeli újra.
Legyen az iskola állami, alapítványi vagy egyházi fenntartású –
egyik sem áll az Alaptörvény fölött!
A gyermekek személyiségi jogait, testi, lelki és szellemi fejlődését minden intézménynek kötelessége biztosítani.
Mielőtt egy iskola azon tűnődik, miért bánnak egymással bántóan a gyerekek, érdemes előbb magába néznie. Vajon a házirendje és a mindennapi gyakorlata valóban összhangban van az Alaptörvénnyel? Ha nem, ideje módosítani ezeken – hiszen ebben az esetben jogsértést követ el.
De ennél is fontosabb, hogy az iskola – és benne minden felnőtt – a saját szemléletét is átgondolja. Mert hiába írjuk le, hogy elfogadást tanítunk, ha közben magunkban mégis beskatulyázzuk, leírjuk vagy lenézzük a gyerekeket. A változás nem a szabályzatokban kezdődik, mert azokban ezek már rég le vannak írva.
A kérdés az, hajlandók vagyunk-e valóban betartani őket, és a mindennapi működésünkben is képviselni azt az értékrendet, amit papíron vallunk?
Nem a gyerekek viselkedését kell először szabályozni, hanem a felnőttek felelősségét kell felismerni és kimondani.
Ahol a tanárok tisztelik a gyerekeket, ott kezdődik a valódi bántalmazásmegelőzés. A tisztelet nem opcionálisan választható pedagógiai módszer, hanem alapállás: nem nézem le, nem skatulyázom be, nem gondolok kevesebbet senkiről, csak azért, mert szegény/gazdag, valamilyen nehézséggel küzd, az átlagostól eltérő a stílusa, más a vallása stb..
Minden gyermeknek joga van önazonosan megjelenni és kifejezni magát a személyisége szerint – ez az önrendelkezés és az emberi méltóság joga, amelyet az Alaptörvény II., XV. és XVI. cikke is garantál.
Ez nem adminisztratív kérdés, hanem szemléletbeli kötelesség: a pedagógus feladata, hogy a rábízott gyerekek útját egyengesse, segítse őket kibontakozni, és védje a lelki-szellemi egészségüket.
Aki a gyerekeket megalázza, megszégyeníti, megbélyegzi vagy bármilyen más formában bántja – konkrétan BŰNCSELEKMÉNYT követ el. És ha ez belefér a mindennapjaiba, talán ideje átgondolnia, valóban gyerekek között van-e a helye.
__________________________
Jogalap:
Alaptörvény II. cikk: "Az emberi méltóság sérthetetlen. Minden embernek joga van az élethez és az emberi méltósághoz..."
Alaptörvény XV. cikk (2): "Magyarország az alapvető jogokat mindenkinek bármely megkülönböztetés, nevezetesen faj, szín, nem, fogyatékosság, nyelv, vallás, politikai vagy más vélemény, nemzeti vagy társadalmi származás, vagyoni, születési vagy egyéb helyzet szerinti különbségtétel nélkül biztosítja."
Alaptörvény XVI. cikk (1): „Minden gyermeknek joga van a megfelelő testi, szellemi és erkölcsi fejlődéséhez szükséges védelemhez és gondoskodáshoz. Ez a jog – az élethez való jog kivételével – minden más alapvető jogot megelőz."
Számos reakciót kapott a posztom a Tanító Online felületén, amelyre az alábbiakat reagáltam:
https://www.facebook.com/photo/?fbid=1464121468853864&set=a.374595747806447
Többen írtátok, hogy a bántalmazás megelőzése a családban kezdődik. Ezzel alapvetően egyetértek – de az írásom nem erről szólt.
Arról szerettem volna beszélni, hogy mi történik a gyerekekkel az iskolában, és milyen mintát látnak maguk körül a felnőttektől.
Alsó tagozaton a gyerekek nagyon erősen mintakövetők. Szeretnének megfelelni a tanítójuknak, és könnyen azonosulnak azzal, ahogyan ő látja a világot – és benne az egyes gyerekeket. Ha azt látják, hogy a pedagógus szeretettel, elfogadással fordul ahhoz a társukhoz, aki nehezebben illeszkedik, több figyelmet igényel, „problémásnak” tűnik, akkor sokkal nagyobb az esélye annak, hogy ők is elfogadóbban állnak hozzá. Ha viszont azt érzékelik, hogy a pedagógusnak „elege van belőle”, nyíltan elutasító vele, rendszeresen megszégyeníti a többiek előtt, (netán még el is várja a többiek egyetértését ebben, mintegy legalizálva ezzel a bántalmazást, így a többi, a bántalmazásban kényszerűen részt vevő gyermekben is súlyos károkat okozva) vagy tartósan bajforrásként beszél róla, akkor ezt a mintát fogják követni – és ez nagyon könnyen átfordulhat kirekesztésbe, csúfolásba, bullyingba.
Amikor egy gyereket a többiek előtt leszólunk, megszégyenítünk, kinevethető helyzetbe hozunk, vagy folyamatosan úgy beszélünk róla, mint aki „a gond”, akkor nemcsak az ő önbizalmát romboljuk, hanem azt az üzenetet is közvetítjük a csoport felé, hogy rendben van valakit a perifériára tolni. A gyerekek ebből tanulják meg a bántás nyelvét, és ezen a ponton már nem sokat számít, otthon mit hallottak az elfogadásról: az iskolai, mindennapi gyakorlat lesz számukra a legerősebb valóság.
Számomra ezért a bántalmazás megelőzése nem állhat meg ott, hogy egyszerűen megtiltjuk nekik egymás bántalmazását. Önmagában a tiltás kevés: biztonságos légkörre, tudatos, folyamatos tanításra és a felnőttek részéről következetesen modellált, asszertív kommunikációra van szükség ahhoz, hogy valódi változás történjen. Nagyon fontosnak tartom, hogy mi, felnőttek – köztük a pedagógusok is – újra és újra reflektáljunk a saját beállítódásunkra a gyerekekkel szemben, és időről időre igyekezzünk a sztereotip gondolatokat kigyomlálni a tudatunkból velük kapcsolatban. Enélkül nem leszünk képesek úgy tekinteni rájuk, mint pártfogoltainkra, akik lelki egészsége, énképe, önbizalma is nagymértékben függ a mi hozzáállásunktól.
Nem a pedagógusok ellen írok, éppen ellenkezőleg: azt szeretném, hogy a pedagógusi hivatás a maga erejében és méltóságában tudjon jelen lenni – biztonságot adó, emberséges kísérőként, nem pedig olyan hatalomként, amely akaratlanul is továbbörökíti a bántás kultúráját.
(Benedek Sarolta, tanító, gyógypedagógus, mentálhigiénés szakember)