Egy kollégámmal beszélgettem tegnap arról, hogy milyen érdekes, hogy míg a tanítványaival milyen komoly sikereket ér el, otthon, a saját gyermekével sokszor nem éli meg ugyanezt a sikerélményt. Abban maradtunk végül, hogy ez így teljesen érthető és rendben van.

Az iskolában a pedagógus szakmai fókuszban dolgozik: egy tanórán a figyelme a gyerekekre irányul, és ezt a munkakörnyezet is támogatja. Nem kell közben háztartást vezetni, időpontokat egyeztetni, beteg testvért/szülőt ápolni stb.

A szülő ezzel szemben egyszerre több szerepben él: gondozó, háztartásszervező, munkavállaló, partner, és mindeközben a saját gyermekéhez is kapcsolódik érzelmileg (a nehéz helyzetekben nem külső, professzionális támogatóként van jelen, hanem érzelmileg komoly nyomás alá kerül ő is).

Ez a sokféle szerep együtt természetes módon fárasztó, hullámzó, időnként ellentmondásos. Nem „gyengeség”, hanem a helyzet velejárója. Nincs szülőként 5-6 óra csak tisztán a gyerekre, úgy, hogy ne kéne közben teljesen más dolgokkal is foglalkozni.

Ebből következik, hogy a szülői reakciók nem mindig tankönyvszerűek. Előfordul, hogy valaki kimerült, ingerült, esetleg felemeli a hangját. Ez önmagában nem azt jelenti, hogy „rossz szülő”.

Az érzelmek megélése része a kapcsolatnak; hosszú távon az árt, ha valaki mindent elfojt. A rendezés kulcsa nem a hibátlanság, hanem az önazonosság: észrevenni, mi történt, szükség esetén bocsánatot kérni, és megbeszélni a gyerekkel, hogyan lehet legközelebb jobban csinálni. A gyerek számára ez fontos minta: azt tanulja, hogy a nehéz helyzetek kezelhetők, a kapcsolatok javíthatók.

Ugyanilyen lényeges, hogy a gyereknek is legyen tere „levegőt venni” és saját tapasztalatokat szerezni. Ha minden pillanatban előre megoldjuk helyette a nehézségeket, nem lesz alkalma gyakorolni a megküzdést, döntéshozatalt, felelősségvállalást. A kis, életkornak megfelelő próbatételek - természetes védőhálóval a háttérben- építik az önállóságot és az egészséges önbizalmat.

A pedagógus és a szülő tehát nem ellenfelek, és nem is ugyanaz a szerepük. Más eszközök állnak rendelkezésükre, más a közeg, más a terhelés, a cél viszont közös: a gyermek jólléte és fejlődése.

Ehhez a legjobb kiindulópont az egymás iránti empátia: nem minősítünk, nem általánosítunk („nem foglalkozik vele eleget”), hanem ránézünk a valós körülményekre, és közösen keressük a következő, megvalósítható lépést.

Az „elég jó” szülő és az „elég jó” pedagógus együtt sokkal többet ér, mint a tökéletesség hajszolása külön-külön.

Az pedig fontos, hogy segítő szakemberként dolgozva legyen énidőnk, feltöltődési lehetőségünk is, hiszen a többségünk nem csak szakember… hanem szülő is egyben.