Az elmúlt hetekben nem nagyon jutott időm az oldalaimmal foglalkozni, és ez valószínűleg még 1–2 hétig így is marad (bocsi), de ezt most mégis muszáj megosztanom veletek, mert fontosnak érzem.
A múlt héten egy diák jött hozzám órára. Látszott rajta, hogy teljesen kimerült. Tudtam, hogy utána még három órája lesz aznap, és ebben a helyzetben kérdésessé vált hogy miként tudja kibírni a nap hátralévő részét.
Kicsit dolgoztunk együtt, aztán azt mondtam neki: „Csukd be a szemed öt percre.”
Végül elaludt a padra borulva, és én hagytam. Átaludta az óra második felét és a szünetet is – csak akkor keltettem fel, amikor indulnia kellett a következő órájára.

Sokszor reflexből a teljesítményt nézzük. Hogy még mit kellene megcsinálni, mennyi van hátra, mit pótoljunk, hol lendítsük tovább... Közben meg van egy pont, ahol ez egyszerűen már nem működik.

Van, amikor nem a további feladat segít a legtöbbet, hanem az, ha valaki végre megállhat egy kicsit. Ha legális pihenőt kap ott is, ahol eredetileg teljesítenie kellene. Ha nem kell még akkor is tartania magát, amikor már láthatóan nincs miből.

Miért döntöttem így?

A képen látható ábra egy nemzetközi konferenciára készült prezentációmból való – ez a szabályozási piramisom legalsó foka. Azért hagytam angolul, mert a szakkifejezések így adják vissza legpontosabban azt a biológiai állapotot, amikor a kimerültség miatt a magasabb rendű kognitív funkciók egyszerűen „ki vannak zárva” (neurologically locked out).
Amíg az alapok, a fizikai szükségletek (Layer 1: Physical Basics) nincsenek rendben, addig az idegrendszer védekező üzemmódba kapcsol, és a tanulás kapui zárva maradnak. Ilyenkor a kényszerített teljesítmény helyett a biztonságos megállás a valódi segítség.

Ez kívülről talán nem tűnik nagy dolognak. Én mégis azt gondolom, hogy az ilyen helyzetekben sokszor többet segít egy kis biztonságos pihenés, mint bármi más, amit abban a pillanatban erőltetni lehetne.