Az egész országot sokkolta a hír: egy fiatal egyetemista lány szétnézés nélkül, telefonálás közben besétált egy észre sem vett vonat alá. Napok óta ez a téma, az internet népe pedig egyre vadabb és érzéketlenebb megnyilvánulásokat tesz…
De miért lehetnek ilyenek az emberek???
Ezek a mondatok sokszor nem is igazán az áldozatról szólnak, hanem inkább a döbbent olvasóról.
Arról a nagyon emberi igényről, hogy szeretnénk elhinni: a világ kiszámítható. Hogy a tragédiák mindig valaki egyértelmű hibájából történnek. Hogy ha mi elég körültekintőek vagyunk, akkor velünk ilyen nem történhet meg. Mert ez így megnyugtatóbb narratíva annál, minthogy velünk/családtagunkkal is megtörténhet bármi egy rosszul felmért helyzetben.
Sokkal nehezebb szembenézni azzal, hogy néha néhány másodperc alatt történik meg a baj: egy félreértett helyzet, egy rosszul értelmezett jelzés. Egy pillanatnyi figyelmi hiba, hamis biztonságérzet, egy emberi tévedés.
Az ítélkezés mögött sokszor inkább szorongás áll, mint valódi megértés.
És ilyenkor mindig eszembe jutnak azok a fiatalok is, akik eleve másképp dolgozzák fel a környezet ingereit. ADHD-val. Autizmussal. Szenzoros túlterhelődésben. Figyelmi vagy végrehajtó működésbeli nehézségekkel. Vannak, akiknek a gyors, zajos, több ingerből álló világ eleve nagyobb terhet jelent.
Talán kevesebb ítélkezésre és több alázatra lenne szükség. Mert az igazság az, hogy néha ijesztően vékony a határ élet és halál között. Olykor egy másodpercen is múlhat az élet.
Nyugodj békében, Réka! A családodnak, szeretteidnek sok erőt kívánok a feldolgozhatatlan fájdalom elviseléséhez.
