Az autista gyerekek életében van egy nehéz, láthatatlan teher: az állandó elvárások súlya. Az iskolában gyakran az számít „sikernek”, ha a gyerek észrevétlen marad, ha beolvad a társaságba, ha nem zavaró a viselkedése. Ez pedig legtöbbször maszkolással érhető el: a gyerek elnyomja a saját természetes reakcióit, és megpróbál úgy viselkedni, mint a többiek.

A maszkolás rövid távon megkönnyebbülést hoz: a pedagógus elégedett, a szülő is megnyugszik, hogy gyermeke nem lóg ki a sorból, a gyerek pedig elkerüli a bántó megjegyzéseket. Hosszú távon azonban kimerítő, és azt az érzést keltheti a fiatalban, hogy a valódi énje nem elég. Idővel kialakulhat benne a meggyőződés, hogy vele van a baj, és megtanulhatja szégyellni az autizmusát – ahelyett, hogy elfogadná, és akár értékes, erőt adó részeként tekintene rá.

Épp ezért fontos újra és újra emlékeztetnünk magunkat pedagógusként és szülőként is: nem az a valódi segítség, ha a gyermeket minden áron az iskola elvárásaihoz próbáljuk igazítani.

Pedagógusként sokat tehetünk azért, hogy a diák ne éljen állandó feszültségben!

Segíthet, ha

- nem marasztaljuk el furcsának ható megnyilvánulásaiért,

- őszintén érdeklődünk a hogyléte felől,

- éreztetjük vele, hogy fontos nekünk, hogy jól érezze magát a közösségben,

- támogatjuk az iskolai társas kapcsolatok kiépítésében,

- kiemeljük és őszintén méltatjuk az erősségeit a közösség előtt is,

- tudhatja, hogy a közösség fontos tagja, akkor is, ha hibázik vagy rossz napja van,

- van lehetősége pótolni vagy javítani, nem jár rögtön elmarasztalás egy hiányzó feladatért,

- egy dolgozatot újraírhat, ha elsőre nem sikerül,

- felelésnél kaphat lehetőséget passzolni, amikor nincs ereje megszólalni,

- vagy akár négyszemközt is felelhet.

Ezek az apró gesztusok azt üzenik: a diák nyugodtan hibázhat, és van tere és ideje a saját módján bizonyítani – ami ugyanolyan értékes és érvényes út.

Ha pedig otthon is azt az üzenetet kapja,

- hogy nem baj, ha néha csak görbül egy jegy,

- ha nem készül el minden szorgalmi,

- ha olykor még a házi is elengedhető, mert a pihenés és a biztonság legalább ilyen fontos,

akkor együtt – családban és iskolában – teremthetünk olyan közeget, ahol a gyereknek nem kell állandóan maszkot viselnie. Ahol biztonságban megtapasztalhatja: akkor is elfogadható és szerethető, ha nem tökéletes.

Ehhez persze szükség van a szülők és pedagógusok partneri együttműködésére. Fontos, hogy ezt a pedagógus kezdeményezze, hiszen a szülők sokszor bizonytalanok, nem mernek „zavarni”. Ha a tanár nyitottságot és érdeklődést mutat, a család is megnyugszik: tudják, hogy gyermekük jó kezekben van. Ez a biztonságérzet átsugárzik a diákra is – és teljesen más élményt ad számára, mint amikor csak a megfelelési kényszer uralja a mindennapjait.