A közös jelentések szerepe a neurodivergens fiatalok támogatásában

Gyakran azt hisszük, hogy ha ugyanazt a nyelvet beszéljük, akkor meg is értjük egymást. Pedig ugyanazokat a szavakat sokszor egészen más jelentéssel használjuk. Más lehet számunkra az, hogy valaki jól van, figyel, együttműködik, túlérzékeny, elfáradt vagy segítségre szorul.

A neurodivergens emberek esetében ennek különös jelentősége lehet. Egy fiatal hosszú ideig élhet át feszültséget, túlterhelődést, kimerülést vagy testi rosszullétet anélkül, hogy pontosan értené, mi történik vele. A környezete közben lustaságnak, érdektelenségnek, hisztinek, ellenkezésnek vagy túlérzékenységnek nevezheti ugyanazt. Az élmény jelen van, a rá adott magyarázat azonban gyakran félrevezető.

A fiatal ilyenkor sokszor azért nem tudja pontosan elmondani, mit él át, mert még nem áll rendelkezésére elég pontos vagy számára is jól használható fogalmi keret ahhoz, hogy a tapasztalatait értelmezze és megfogalmazza. Érzi, hogy valami történik benne, de nem feltétlenül tudja összekapcsolni a testi jelzéseket, az érzelmeket, a helyzetet és a saját szükségleteit.

Ahhoz, hogy a fiatal és a környezetében élő felnőttek ugyanazt értsék azon, amit átél, közösen értelmezhető fogalmakra van szükség. Ebben segíthetnek azok a közösen kialakított fogalmak és jelentések, amelyekkel a fiatal egyre pontosabban tudja értelmezni és megfogalmazni a tapasztalatait, a körülötte lévő felnőttek pedig jobban megérthetik, mit él át. Ezt a közösen formálódó értelmezési keretet nevezem ebben a cikkben közös nyelvnek.

A közös nyelv nemcsak egymás megértését segíti, hanem az önmegértést is.

Miért olyan nehéz megérteni egymást?

Ha azonban a közös nyelv ennyire fontos, felmerül a kérdés: miért olyan nehéz kialakítani?

Damian Milton kettős empátia elmélete szerint az autista és nem autista emberek közötti megértési nehézség kölcsönös. Az eltérő tapasztalatok, kommunikációs módok és társas elvárások miatt mindkét fél nehezebben értheti meg a másik nézőpontját és reakcióit.

Ami az egyik fél számára egyértelmű, a másik számára nem feltétlenül az. Ami közönynek tűnik, lehet túlterhelődés. Ami ellenkezésnek látszik, fakadhat bizonytalanságból vagy a kiszámíthatóság elvesztéséből. Ami udvariatlanságnak hat, jelezheti azt is, hogy valaki nem tud egyszerre figyelni a beszélgetés tartalmára, a másik arckifejezésére, a saját testének jelzéseire és arra is, hogyan kellene közben viselkednie.

A kölcsönös félreértések így nem feltétlenül abból fakadnak, hogy valamelyik fél rosszul kommunikál, hanem abból, hogy ugyanazokat a helyzeteket eltérő tapasztalatokon keresztül élik meg és értelmezik.

Ha ugyanannak a helyzetnek eltérő jelentést adunk, a megértés nem magától jön létre. Tudatos kíváncsiságra és új kérdésekre van szükség hozzá. Például: mit él át közben a másik? Mit jelent számára ez a helyzet? Milyen terhelést próbál kezelni? Mire lenne szüksége ahhoz, hogy biztonságban legyen?

De van egy ennél is korábbi kérdés. Hogyan érthetnénk meg egymást, ha még a saját tapasztalatainkat sem tudjuk mindig értelmezni?

Erre a problémára kínál értelmezési keretet Miranda Fricker hermeneutikai igazságtalanság fogalma. Fricker arra mutat rá, hogy bizonyos tapasztalatokat azért nehéz megérteni és megfogalmazni, mert a hozzájuk szükséges értelmezési eszközök hiányosak, nehezen hozzáférhetők, vagy még nem kapcsolódtak össze az érintett saját élményeivel.

Egy neurodivergens fiatal így hosszú időn át élheti meg önmagát túl érzékenynek, szétszórtnak, lustának vagy nehéz természetűnek. Gyakran ezeket a magyarázatokat kapja a környezetétől, és idővel maga is ezek segítségével kezdi értelmezni a működését.

Egészen más jelentést kaphat ugyanaz az élettapasztalat, amikor hozzáférhetővé válnak olyan fogalmak, mint a szenzoros túlterhelődés, a maszkolás, az interocepciós bizonytalanság, a végrehajtó működések nehézsége vagy az autista kimerülés. Ezek a fogalmak önmagukban nem oldják meg a problémát, de segíthetnek felismerni, hogy az adott élmény nem érthetetlen, és nem személyes kudarc.

A „Mi baj van velem?” kérdése lassan átalakulhat.

Mi történik velem ebben a helyzetben?

Mi terhel meg?

Miből veszem észre, hogy elfáradtam?

Mire lenne szükségem?

Hogyan tudom ezt mások számára is érthetően jelezni?

Amikor a neurodivergens fiatal egyre jobban megérti a saját működését, egyre könnyebben tudja azt mások számára is megfogalmazni. A közös nyelv így nemcsak az önmegértést segíti, hanem a kölcsönös megértés alapjává is válik.

Ehhez azonban a fiatal körül élő felnőtteknek is szükségük van erre a közös nyelvre. A szülő hosszú idő alatt megfigyelt mintázatokat ismer, a pedagógus pedig azt látja, hogyan jelennek meg ezek az iskolai helyzetekben. Amikor ez a két tudás találkozik, a viselkedés mögött fokozatosan kirajzolódhat a fiatal megélése is. A szülő és a pedagógus ilyenkor nem egyszerűen információt cserélnek egymással, hanem együtt alakítanak ki egy olyan értelmezési keretet, amelyhez a fiatal is kapcsolódhat.

Erre a folyamatra épülnek az Értem magamat önismereti füzetek is. A feladatok nem kész magyarázatokat adnak, hanem segítenek kapcsolatot teremteni a testi jelzések, az érzelmek, a helyzetek, a szükségletek és a megküzdési módok között. Közben a fiatal egyre pontosabban tudja megfogalmazni saját tapasztalatait, a vele dolgozó felnőtt pedig egyre árnyaltabban érti azok jelentését.

A közös nyelv így fokozatosan, közösen épül fel. Nemcsak a fiatal fogalomkészlete bővül, hanem a kísérőé is. Ugyanazok a szavak – például hogy „elfáradtam”, „sok volt”, „jól vagyok” vagy „nem tudom” – egyre pontosabb, közösen értett jelentést kapnak. Ez teremti meg annak a lehetőségét, hogy a támogatás valóban ahhoz kapcsolódjon, amit a fiatal átél és amire szüksége van.

Kapcsolódó szakirodalom:

Crompton, C. J., Hallett, S., Ropar, D., Flynn, E., & Fletcher-Watson, S. (2020). “I never realised everybody felt as happy as I do when I am around autistic people”: A thematic analysis of autistic adults’ relationships with autistic and neurotypical friends and family. Autism, 24(6), 1438–1448. https://doi.org/10.1177/1362361320908976

Fricker, M. (2007). Epistemic injustice: Power and the ethics of knowing. Oxford University Press. https://doi.org/10.1093/acprof:oso/9780198237907.001.0001

Hull, L., Petrides, K. V., Allison, C., Smith, P., Baron-Cohen, S., Lai, M.-C., & Mandy, W. (2017). “Putting on my best normal”: Social camouflaging in adults with autism spectrum conditions. Journal of Autism and Developmental Disorders, 47(8), 2519–2534. https://doi.org/10.1007/s10803-017-3166-5

Milton, D. E. M. (2012). On the ontological status of autism: The “double empathy problem.” Disability & Society, 27(6), 883–887. https://doi.org/10.1080/09687599.2012.710008

Raymaker, D. M., Teo, A. R., Steckler, N. A., Lentz, B., Scharer, M., Delos Santos, A., Kapp, S. K., Hunter, M., Joyce, A., & Nicolaidis, C. (2020). “Having all of your internal resources exhausted beyond measure and being left with no clean-up crew”: Defining autistic burnout. Autism in Adulthood, 2(2), 132–143. https://doi.org/10.1089/aut.2019.0079